Nos igen, már második napja érzem, hogy nincs velem minden rendben. A tegnapi napom tragikusnak volt mondható, hiszen egész nap csan fetrengtem a padomban és senki nem tudott hozzám szólni, mert a fülembe dugtam a zenét és úgy agonizáltam mondhatni addig, ameddig utolsó óráról ki nem csöngettek. Utána még nem ért véget a poklom, mert Szerdai naphoz híven várt rám két óra gyötrelem amit szerencsétlen fogadott matektanáromnak kellett végig néznie. Mondjuk az igazat megvallva, csak egy órát volt velem összezárva, mert a korepetálás másik részében Dzsudi ott volt velem és lehelte belém az életet és szokásunkhoz híven tömtük magunkba a chipset :3

Nos ezekhez képest a mai napom egy angyali simogatás volt számomra. Az egész ott kezdődött, hogy már az első órában kikapcsolt a telefonom, és hiába könyörögtem neki nem akart vissza térni az élők soraiba, így zene nélkül maradtam. Igaz, ott volt még a ifonom, de azon semmi zene, legalábbis nem az én stílusom, hanem az előző tujé. Nem volt mit tennem, alrébb ültem egy székkel, ami a legjobb döntés volt, amit csak hozhattam. Bekerültem a központba és hallgattam ahogyan az osztály négy főbirkája régi sztorikkal szórakoztatja a kis társaságot. Voltaképpen ezekből gondoltam, hogy ideidézek pár darab aranyköpést, mert azok a történetek feledhetetlenek maradnak számomra.
*Teljes kétségbeesés közepette bámultam az ifonom képernyőjén megjelenő kék-fehér közösségi hálót, mikor hirtelen valaki kivette azt a kezemből. Szikrázó tekintettel néztem az ablaknál ülő Pókmajomra, majd durcásan bevágtam magam a mellette lévő székre. Hallottam, amint Süti éppen egy régi, előző iskolájából való kis történetbe kezd bele. Mivel azokon én is mindig jót mulattam, ott maradtam a popsimon, és fejem kapkodva, nevetéstől fuldokolva hallgattam a különböző személyektől jövő emlékeket.
Süti: Na igen, az az iskola olyan volt, hogy volt egy ilyen eléggé szerencsétlen gyerek, és mikor menet a WC-be akkor két "fehér" gyerek odaállt a piszoár két oldalára és öngyújóval a srác alá gyújtottak.
Pókmajom: Nekem uncsim mesélte, hogy ők mindig ugyanoda mentek osztálykirándulásra, és már a második évben vittek kalapácsot meg minden cuccot és kiszerelték a vékony deszkákból lévő falakat, hogy átjárkálhassanak egymás szobáiba. Persze utána visza is szerelték, mikor elmentek.
Süti: Várj, mondok jobbat. Kilencedikbe Földrajz óra elején bejött a tanár, hogy innen ki dohányzik. Csak így nézek körbe, a sarokban halványan jelentkezik az egyik gyerek, erre előveszek egy Dunhillt, és felényújtom. Ő meg elvett egyet, mert nem volt cigije.
Danon: Nálunk haverommal megyünk az utcán tavaly márciusban, amikor hó volt. A kisgyerek ott építi a kis hóemberét a ház előtt, erre haver odaszalad, felragadja és elkezd fütni vele. Öt méter után lehúzta a súly és pofára esve belefejelt a széttörő hóemberbe.
Természetesen mindegyiknél lélekszakadva nevettünk, mondjuk én a torokfájásom miatt visszafogtam magam. *

Nos, természetesen még sokkal több sztori hangzott el a helyszínen, hiszen egy egész testnevelés órát nosztalgiáztunk végig. Igen, ilyen időben az a testnevelés óra, amelyik nem tornatermi, abban mi a termünkben maradunk. Gondoltam, azért hagyom ki a többi sztorit, mert esetenként megrázó illetve gyomorforgató lehet. :)

Mikor ennek vége lett, s kezdtem visszaamortizálódni, sem engedtek a teljes sötétségbe, hiszen valamivel folyton elérték, hogy megszólaljak, amjd utánozni kezdték az elfolytott hangom. Sajna a torokfájásom miatt szinte csak szellő ami kijön a számból és ezt az osztálytársaim rendkívül mókásnak találták. Valójában az is volt, főleg az utánzásuk. nem tehetek róluk, hogy kínjukban már nem tudtak mit csinálni :)