Hullám völgy az élet, amiből kibaszott nehéz kievezni a csendes patakba. Egyik pillanatban még szerelmes tekintettel iszod sorait,nevettek és bohóckodtak, majd jön egy mondat, ami teljesen LÉNYEGTELEN és minden megváltozik. Kitör a háború, elvesztitek a fejetek és a vége már az, hogy látni sem akarjátok mit ír a másik, vagy mond, mert elönti az agyatok a düh. De mi van, ha nem érzitek így mindketten? Mi van, ha az egyik fél, csak ezért egyezik ebbe bele, mert nem akarja, hogy durvábbakra forduljona  helyzet, vagy már annyira fáj neki, hogy nem tud mit tenni? Meg kell tanulni beletörődni a dolgokba, lenyelnia hülyeségeket, s egy idő után teljesen természetesnek veszi az ember. Ezért félek bármit is mutatni magamból. Tudom, hogy előbb-utőbb (inkább előbb) minden összedől, és akkor ott vannak a kételyek, hogy helyesen cselekedtem-e az imént?

*Fáradtan induló nap, és később is csak kicsivel lett jobb. Igaz, csak négy iskolai órát tartottak meg, és abból is kettő lyukas volt számomra (nem is értem minek kellett bemenni egyáltalán) mégse dobta fel a hangulatom. Későn feküdtem, sokat forgolódtam. Informatika szakkör, álltalában örömmel veszünk rajta részt. Ma azonban még ez sem jött össze, mert a házam eltűnt és kezdhettem előről minden ismét abban a vacak játékban. Aztán azt hittem minden jó lesz. Délben itthon voltam, és Ő várt ráma  Skype másik oldalán, 500km-re tőlem. Olyan jó volt látni megint az arcát. Végre hallhattam cirógatú hangját, leshettem angyali vonzó mosolyát. Teljességgel boldog voltam. Aztán valami megszakadt. Elfeledkeztem a táncról, ezzel egy esélyt elvéve magamtól, hogy bekerüljek a jobbak közé. A kisöcsém megbolondult, haverjai igazi álaltok, mindenki ideges volt. Egy mondat sikerült félre. Egy teljesen lényegtelen mondat, hiszen nem megyek el arra  akurva koncertre, így nem értem még most sem, miért kell emiatt cirkuszolni?! amiatt az átokverte koncert miatt borult minden szép perc amit ma vele "tölthettem", ha csak számító gépen keresztül is*

Tegnap mosoly, ma már könnye.Most még nehéz, holnap már könnyebb. Hogy lehet őszinte, szerelmes szavakból könnyáztatta szitkozódás? Miért nem lehet néha lenyelnia  koöcsonyába fagyott békát, és higgadtan átbeszélni a dolgokat a féktelen veszekedés helyett? Miért ilyen nagy a távolság és nehezíti meg az ember életét? Vagy egyáltalán miért... miért van ennyi kérdés?